Hali. Bocsi, hogy ilyen soká hozom az új fejit, de beteg is voltam és hát ami azt illeti kommentek sem nagyon voltak. Szeretném ha ehhez a részhez meglenne a 2 komi legalább. Jóolvasást!
- Drágám, bemutatom nektek a munkatársaimat.- kezdte apu.- vagyis csak neked Demi, mert Lia azt hiszem te ismered őket. Ők itt Harry, Niall, Zayn, Liam és Louis. Srácok, ők itt a lányink Lia és Demi- mutatott be mindenkit-mindenkinek apu.
- Sziasztok.- köszöntem de rám sem bagóztak, ezért kimentem a nappaliba.
- Kicsim, miért vagy itt? Mindenki az ebédlőbe van.- ült le mellém anyu pár perc magány után.
- Megint Lia van a figyelem középpontjában. Én megint nem számítok senkinek.- hajtottam le a fejem és egy könnycsepp gurult ki a szememből.
- Ugyan kicsim. Csak azért van Lia a középpontba mert te úgy akarod. Te mindig csak a háttérben vagy. Tegyél róla hogy rád is felfigyeljenek. Tudom, hogy az anyák nem ezt szokták mondani de ezek a ruhák és cipők amiket viselsz nagyon szürkék. Az alakod megvan hozzá, hogy felhúzz egy miniszoknyát. Vegyél fel egy olyan ruhát amiben felfigyelnek rád. Ne legyél ilyen nyuszi! Alig van hangod. Kiabálj! Ne légy szégyenlős! Nőj fel-! ezzel kisétált a nappaliból. Igaza van! Nyuszi vagyok. De nem merek tenni ellene. Nincsenek miniszoknyáim, ahogyan anyu mondta. Mindig is én leszek a második. Ezt már megszokhattam volna.
Úgy döntöttem hogy iszok egy pohár vizet, de ahhoz a konyhába kell mennem. De miért aggódom ezen? Valószínűleg észre sem vesznek. Letöröltem a könnyeimet amik nemrég jöttek a felszínre és elindultam ki a konyhába.
Amikor kiértem a konyhába ugyanolyan volt a helyzet, mint amikor kijöttem. Mindenki Liá-t bámulta. Vagyis nem. Egy pillanatra Zayn felnézett rám. Aztán mintha ott sem lettem volna folytatta Lia stírölését. Gyorsan engedtem a csapból egy pohár vizet és felmentem a szobámba. Amikor felballagtam a lépcsőn, megint elkezdtem gondolkozni. Persze a gondolkozás az mindig odavezet, hogy egy csődtömeg vagyok. Tehát még jó hogy megint leálltam sírni. Az egér itatásomat egy kopogás zavarta meg.
- Hagyj békén anyu, nem akarok lemenni, úgysem vesz észre Lia mellett senki.- kiabáltam ki még mindig sírva mert azt gondoltam, hogy anya. De nem...
- Én nem anyukád vagyok, csak láttam feljössz ide és igen is én észrevettelek.- dugta be a fejét az ajtón a szöszi. Azt hiszem, hogy Niall a neve.
- Ó, szia.- töröltem le a könnyeimet, hogy az egyetlen ember aki figyel rám ne nézzen nagyon szánalmasnak.- És örülök, hogy legalább te észreveszel- erőltettem magamra egy mosolyt.
- Ugyan- legyintett egyet nagyon vicceset és ezen muszáj volt nevetnem.
- Na látod, sokkal szebb vagy ha mosolyogsz- jött most már be az egész testével a szobámba mert még mindig csak a feje volt bent és leült mellém.
- Szóval a testvéred a baj?- nézett rám kíváncsian.
- Igen. Vagyis... igen. De nem akarlak untatni- hajtottam le a fejem.
- Nem untatnál. Mondd el. Neked is sokkal jobb lesz - emelte fel a fejem az államnál fogva és biztatóan rám mosolygott.
Tényleg azt éreztem, hogy érdeklem. Hogy képes meghallgatni úgy hogy megért.
- Na, hol is kezdem. Azt hiszem legelölről- sóhajtottam egy nagyot.- Mi régen nem itt éltünk, hanem csak nemrég költöztünk ide. De az ottani suliban is Lia volt a "nagymenő". Sportos, okos, csinos, jó fej és vicces. Ellentétben velem. Én nyomi, stréber, unalmas és szánalmas voltam mellette. Mindig mindenki őt szerette. Régebben nagyon jól kijöttünk, de mikor ő "menőbb" lett, nem foglalkozott már velem. Akkor sem ha testvérek voltunk/vagyunk. Így kezdett egyre jobban a kapcsolatunk. Ő már nem is beszélt velem, én meg úgy gondoltam, hogy ha Ő így, akkor én is. Szóval a lényeg ennyi.- fejeztem be mondani valóm és ekkor éreztem, hogy egy könnycsepp kicsordult. Ekkor Niall semmit nem szólt, hanem magához szortott és jó erősen megölelt. Gondolkodás nélkül vissza öleltem, mert eszméletlen jó ölelése van és megnyugodtam tőle.
"Vannak ölelések, amelyek megváltoztatják az ember életét.
Vannak ölelések, melyek után nem lesz már semmi, ami addig volt. Vannak ölelések, melyekről úgy hisszük az utolsó, mégis az első pillanatává válnak valaminek. Vannak ölelések, melyekre mindennél, mindennél jobban vágyunk, mégis félünk tőlük, mert tudjuk, utána semmi sem maradna többé ugyanaz. S vannak ölelések, melyek várt-váratlanul az utolsók maradnak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése